A bankholding legutóbbi történései biztatóak, az állam valódi vagyongazdaként viselkedett, a nehéz integrálási feladatra a legjobb tanácsadókat nyerte meg. Ha azonban távolabbról nézünk a projektre, az értékelésekre, már nem lehetünk ennyire vidámak. Hat-nyolc év múlva pozitív végeredmény is kisülhet a bankholdingból, ám kezdetben ebbe a projektbe még inkább tőkét kell invesztálni, és évekig nem lehet kivenni pénzt, például osztalékot. Ennek felismeréséből aztán konfliktusok is születtek.
Az első Orbán-kormány 1998-ban megörökölte az addigra már csődtömeggé vált Postabankot annak 150 milliárd forintos tőkehiányával, amelyet közpénzből kellett kipótolni, hogy a betétesek ne veszítsék el megtakarításukat. A mostani, negyedik kormányzati ciklusában viszont Orbán Viktor maga kreál újabb, az eredetinél sokszorta nagyobb pénzeket megmozgató, és így jóval nagyobb kockázat felhalmozására alkalmas „Postabankot”, ami Damoklesz kardjaként szintén az adófizetők feje fölött lebeg.
Mennyire tették kockázatossá a magyar bankrendszert az utóbbi évek tulajdonosi változásai? – szegezte nekem a kérdést a Pénzügykutató 50. születésnapját megülő konferencia kerekasztal-beszélgetésének moderátora, Farkas Zoltán azt követően, hogy röviden ecseteltem a bankszektor „nemzetiesítésének” jelen állását.
