A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk harmadik részében Hack Péter jogászt, az ELTE oktatóját kérdeztük az igazságszolgáltatás és a korrupció összefüggéseiről.
Mit gondol a parlament által elfogadott, a közérdekű bejelentők védelmét szolgáló törvényről? Képes lehet-e jelenlegi formájában a bejelentők számára valódi védelmet biztosítani? Milyen változtatásokra lehet szükség? (Ki fogja ellátni konkrétan a bejelentők védelmét, hiszen az erre hivatott Közérdekvédelmi Hivatal nem jött létre?)
Fontos fejleménynek tartom a törvény elfogadását, hiszen ezzel a törvényhozó elismerte, hogy a közérdekű bejelentő védelméről szóló hatályos szabályok nem elegendőek, szükség van a közérdekű bejelentők aktív segítésére, ösztönzésére. Jelenlegi formájában azonban a szabályozás nem lesz működőképes, hiszen éppen az az intézmény nem jött létre, amelynek feladata lenne a tényleges jogi, pszichológiai, anyagi, stb. segítség nyújtása. Az intézményi keretek kialakítása az új országgyűlés feladata lesz. A döntés meghozatalánál azonban kívánatos lenne, hogy az új törvény számoljon azokkal az indokolt ellenvetésekkel, amelyek a korábbi javaslat kapcsán több szervezet és szakértő – így például a Transparency International Magyarország részéről is – elhangzottak. A korábbi javaslat kritikusai okkal vetették fel, hogy célszerű-e egyáltalán széles hatáskörű, vizsgálati jogkörrel is felruházott új szervezetet létrehozni, és ha igen, akkor ezt a korrupció visszaszorításában nem éppen jó referenciákkal rendelkező Közbeszerzések Tanácsa bázisán kell-e megtenni.
Biztosan kell egy olyan szervezet, amely a közérdekű bejelentők védelmét operatív módon tudja biztosítani. Az is biztos, hogy a korrupció elleni fellépés mai intézményi keretei nem működnek megfelelően. A helyzet sajátossága, hogy a korrupció elleni fellépésre felhatalmazott szervezetek közötti koordináció nem létezik. Az előző ciklusban volt erre egy elvetélt kísérlet, az Antikorrupciós Koordinációs Testület (AKT). Ennél a formánál azonban hatékonyabb koordináció szükséges. Ennek megvalósítása azért nehézkes, mert a korrupció elleni fellépésnél vannak olyan szervezetek, amelyek kormányzati szervek (egyes minisztériumok, rendőrség, APEH, Vám- és Pénzügyőrség stb.), és vannak a kormánytól független szervezetek is (bíróságok, ügyészség, ÁSZ, stb.). Ezért a feladat az lenne, hogy a kormányzaton belül – célszerűen a közigazgatási és igazságügyi tárca keretében történjen a kormányzati szervek koordinációja. A nem kormányzati szervek esetén pedig törvényi felhatalmazásokkal kell bővíteni az ÁSZ felhatalmazásait és feladatait (a szükséges személyi és anyagi források hozzárendelésével), a büntetőjogi fellépés koordinációját pedig az ügyészségre kellene bízni.
Mennyire lehet hatékony eszköze a korrupció elleni küzdelemnek a jog? Mennyire hatékonyak Magyarországon azok a jogszabályok, amelyek a korrupció visszaszorítását hivatottak elősegíteni? Mely törvényekkel van a leginkább gond?
Minden jogszabály csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Sajnos a magyar jogi gyakorlatból fájdalmasan hiányzik annak szisztematikus ellenőrzése, hogy az egyes jogszabályok betöltik-e a jogalkotó által megfogalmazott célokat. Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy sok esetben a jogszabály éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit megalkotói szándékoztak. Példaként említhetném a kampányfinanszírozás esetében a jelöltenkénti 1 millió forintos határt, amelynek célja a kampányköltekezés kordában tartása volt, de a szabály könnyen kijátszható, és végere
dményben több kárt okozott, mint aminek elhárítására törekedett.
A korrupció visszaszorítására megalkotott jogszabályok többnyire nem érik el céljaikat. Ennek fő okai a végrehajtásukra hivatott szervezetek alulfinanszírozottsága, és a megfelelően képzett apparátus hiánya, valamint a tevékenységük koordinációjának elégtelensége.
A jogszabályok gyakorlati működésének problémáira jó példa a vagyonnyilatkozatok intézménye. A politikusok és a közhivatalnokok vagyonnyilatkozatai a nemzetközi gyakorlatban hasznos eszköznek bizonyulnak a korrupció megelőzésére és felderítésére is. Ha megnézzük ezen intézmény magyar gyakorlatát, elképesztő adatokkal szembesülhetünk. Jelenleg a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségről 22 hatályos törvény rendelkezik. Az Országgyűlés egyre több törvényben terjeszti ki a nyilatkozattételi kötelezettséget.
Az évenkénti vagyonnyilatkozat célja, hogy kiszűrje az esetleges illegális vagyongyarapodást. Az AKT-nak adott kormányzati tájékoztatás szerint 2008 közepéig mintegy négyszázezer vagyonnyilatkozat készült el. A nyilatkozatok alapján hét (nem tévedés: hetes!) esetben indult vizsgálat, törvénytelen vagyongyarapodást pedig egyetlenegy esetben sem állapítottak meg.
Lehet-e eredményes a büntetési tételek súlyosbítása?
Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala által összeállított bírósági statisztikát és az ügyészségi statisztikákat vizsgálva megállapítható, hogy a vesztegetések esetén pénzfőbüntetés kiszabására meglehetősen gyakran, 2006-ban 354 esetből 50-ben (14%), 2007-ben 241 esetből 49-ben (20%), 2008-ban 271 esetből 41-ben (20%) került sor.
2008-ban 271 terheltből 203 terheltet ítéltek szabadságvesztésre (ebből végrehajtandó 40, felfüggesztett 163; 80%), közérdekű munkára egy terheltet, végrehajtandó pénzbüntetésre 32-t, felfüggesztett pénzbüntetésre 9-et ítéltek, önállóan alkalmazott mellékbüntetéssel zárták le 26 terhelt ügyét.
Ez azért meglepő, mert e bűncselekmény esetén a törvény fő szabály szerint szabadságvesztés alkalmazását írja elő, és pénzfőbüntetés csak az enyhítő szakaszok alkalmazásával szabható ki. (Ugyancsak a bírósági statisztikát vizsgálva megállapítható, hogy a magyar bíróságok részéről visszafogott lelkesedés tapasztalható az elkobzási, vagyonelkobzási intézkedések alkalmazása iránt. A vizsgált években, országos összesítésben a vesztegetés és befolyással üzérkedés bűncselekmények miatt nagyon ritkán került sor elkobzásra, vagyonelkobzásra pedig 2006-ban egyáltalán nem került sor, noha az ilyen típusú ügyekben a jogerősen elítélt felnőtt korúak száma meghaladta a 350-et.)
Az egyes ügyekre kiterjedő alapos kutatás pedig valószínűleg azzal a következetéssel járna, hogy a baj forrása nem is az enyhe ítélkezési gyakorlat, hanem az a körülmény, hogy a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek az esetek döntő többségében csak pitiáner vesztegetéseket tudnak leleplezni. Vagyis a bíróságok elé kerülő kevés ügy nagy része is inkább kis összegű korrupciót takar, azaz minél nagyobb volumenű az ügy, annál kisebb a lebukás kockázata.
Ezt a feltevést látszik alátámasztani a témában eddig végzett legátfogóbb vizsgálat, amelyet dr. Gimesi Ágnes bíró végzett, és a 2005. január 1. és 2009. április 30. között a Fővárosi Bíróságra érkezett és ez alatt az idő alatt be is fejezett vesztegetési ügyeket vizsgálta.
Az ügyek vizsgálatából, az országos adatokkal egyezően, rendkívül enyhe ítélkezési gyakorlatra következtethetnénk. Ha megvizsgáljuk azonban, hogy a kutatásba bevont ügyekben mi volt az ígért vagy átadott előny mértéke, azt láthatjuk, hogy 86 ügyből 75-ben került sor készpénz felajánlására vagy átadására. A készpénz összege 41 esetben (55%) húszezer forint alatti összeg volt, 24 esetben (32%) húszezer és százezer forint közötti, csak 6 esetben (8%) volt százezer és egymillió forint között, és csak 4 esetben (5,3%) haladta meg az egymillió forintot (mind a négy esetben csak ígért előny volt).
Az adatok tehát arra utalnak, hogy függetlenül attól, hogy a jogalkotó milyen új tényállásokat vezet be, és milyen mértékben súlyosítja a büntetési tételeket, döntő módon a kis súlyú korrupciós ügyek kerülnek a bírósági szakaszba.
Más vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy ezen a területen is érvényes az a régi elv, miszerint nem a büntetés súlya, hanem annak elkerülhetetlensége az igazi visszatartó erő. A jelenlegi helyzetben ugyanis az ilyen cselekmények elkövetőinek kicsi az esélye a lebukásra, de ha az mégis megtörténik, kicsi az esély a súlyos büntetésre.
A köztársasági elnök felkérésére elkészített „Szárny és teher” című javaslat ismertet egy klasszikus felmérést, „amely azt vizsgálta, hogy a (a.) súlyos, (b.) közepes vagy az (c.) enyhe büntetés rettenti-e vissza jobban a szabályszegőket, illetve, hogy mennyiben hat egy olyan modell jelenléte, akit a kísérleti személyek szemeláttára megbüntetnek. Az eredmények szerint azok a kísérleti személyek csaltak a legkevesebbet a vizsgálatban, akiket csalás esetén súlyos büntetéssel fenyegettek, és emellett szemtanúi voltak annak, hogy másik résztvevő lebukott. Érdekes, hogy az a csoport csalt szignifikánsan a legtöbbet (az összes többi csoporthoz viszonyítva), amelyet súlyos büntetéssel fenyegettek meg, viszont egyszer sem látták, hogy valakit a résztvevők közül megbüntettek volna.”
Az egységes nyomozó hatósági és bűnügyi statisztika legfrissebb adatai szerint 2008-hoz képest 2009-ben 500-ról 900-ra nőtt a korrupciós bűncselekmények száma. Mi lehet ennek az oka? Ennyivel több a bűncselekmény, vagy ennyivel hatékonyabb a felderítés?
A korrupciós cselekményeknél közismerten nagy az úgynevezett látencia – vagyis a rejtve maradt cselekmények – aránya. Ezért az a sajátos helyzet áll elő, hogy minél eredményesebb a felderítés, annál rosszabbak lesznek a bűnügyi statisztika adatai. Le kell szögeznünk, hogy a korrupciós bűncselekményekkel szembeni fellépésnek éppen az mutatja a sikerét, ha a statisztikákban növekszik az ilyen cselekmények száma.
Mi lehet az oka annak, hogy korrupció miatt eljárás általában csak marginális ügyekben indul, a sajtóban viszont hetente olvasni sokmilliós korrupciós botrányokról? Mi lehet továbbá az oka, hogy számos politikus, üzletember és befolyásos személyiség neve merül fel rendszerint a különböző korrupciós ügyekben, de szinte kizárólag a névtelen szereplőket ítélik el?
Egy korábbi kérdés kapcsán már utaltam arra, hogy az adatok alátámasztják azt a benyomást, hogy a korrupciós ügyek esetén az igazságszolgáltatás tipikusan csak a „kis halakat” tudja kifogni. Ennek a jelenségnek a pontos okait csak nagyon alapos, sok ügyre kiterjedő elemzéssel lehetne meghatározni.
Annyit azonban részletes vizsgálatok nélkül is sejthetünk, hogy a korrupciós cselekmények felderítése és bizonyítása rendkívül idő-, pénz-, és energiaigényes feladat. Könnyen belátható, hogy a szűkös kapacitásokkal rendelkező hatóságok erőiket inkább a több sikerélménnyel kecsegtető ügyek felderítésére és bizonyítására fordítják, hiszen ki az, aki a „sok munkával kevés eredmény” alternatívát választja, ha választhat.
Mennyire független a magyar igazságszolgáltatás a politikától, illetve a pártoktól? Melyek az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciái a magyar jogrendszerben? Milyen eszközökkel lehetne növelni az igazságszolgáltatás szerveinek függetlenségét? Léteznek-e prioritási sorrendek az ügyek felderítésében?
Az igazságszolgáltatás formai, jogi értelemben független a pártoktól. Az Alkotmány biztosítja a bírói hatalom függetlenségét a végrehajtó hatalomtól, sőt – a nyugati országok gyakorlatától eltérően – Magyarországon az ügyészség is független a végrehajtó hatalomtól. Az Alkotmány tiltja, hogy a bírák és az ügyészek politikai pártnak tagjai legyenek, vagy egyébként politikai tevékenységet végezzenek.
A bíróságok esetén egyértelmű, hogy a bírói kinevezésekben és előmenetelben a kormányzatnak nincs közvetlen befolyása, az ügyészség esetén azonban már más a helyzet. Egyes vezető ügyészek számára az új kormányzat elvárásainak kiszolgálására motivációs tényező lehet, hogy legkésőbb 2010 decemberében az országgyűlés a köztársasági elnök javaslatára új legfőbb ügyészt választ. Könnyen belátható, hogy nagyobb esélye van a megválasztásra egy olyan ügyésznek, aki a kormánytöbbség ízlése szerint jár el egyes ügyekben.
Az ügyészség – szemben a bíróságokkal – szigorú alá-fölérendeltségi viszonyban működő, hierarchizált szervezet. Míg a bíróság esetében a bírósági elnök nem szólhat bele az ítélkezési munkába, az ügyészségnél a felettesnek széleskörű utasítási joga van, sőt az ügyben eljáró ügyész sok esetben köteles bármilyen fontos döntés előtt a felettesének referálni. Ezért míg a Legfelsőbb Bíróság elnökének személye semmilyen hatással nincs az egyes ügyek elbírálására, a legfőbb ügyész esetében ezt nem lehet kijelenteni.
Ha igaz az a tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott állítás, hogy a bíróvá válás, és a bírói előmenetel során hiányzik az átláthatóság, a magyar gyakorlat nélkülözi a nemzetközi követelményekben is megfogalmazott normatív és teljesítmény-alapú kinevezés és előléptetés követelményét, akkor ez fokozottan igaz az ügyészség tevékenységére. A közvélemény előtt ismeretlenek azok a normatív követelmények, amelyek az ügyésszé válás és a szervezeten belüli előmenetel feltételeiként megfogalmazódhatnak. Ez az átláthatóság hiánya mellett a teljes számonkérhetetlenség kultúráját is megteremti. A bírósággal szemben az ügyészi tevékenység jelentős része nem a nyilvánosság előtt zajlik, és az ügyészi döntések jelentős része ellen nincs is lehetőség más szervezethez fordulni jogorvoslatért, mivel az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész bírálja el, aki ugyanannak a hierarchiának a része.
Meggyőződésem szerint a jelenlegi - alapvetően a szovjet típusú ügyészségtől megörökölt - rendszeren, és az általa kitermelt szervezeti kultúrán jó lenne változtatni. A változtatás egyik iránya az egyes ügyészek döntési autonómiájának növelése, és ezzel együtt szakmai teljesítményük normatív mérése lehetne. Míg a bíróságok esetén a függetlenség alapérték, az ügyészek esetében a pártatlanság, a normatív és széles körben megismerhető és számonkérhető szakmai sztenderdek jelenthetik az előrelépés irányát.
Mi szavatolja a bírók, ügyészek elfogultságának kiküszöbölését? Hova fordulhat egy alperes/felperes vagy vádlott, ha úgy érzi, az ügyében eljáró ügyész vagy bíró valamilyen irányba elfogult?
Konkrét ügyekben a kizárási szabályok hivatottak a pártatlanság biztosítására. Ezek a szabályok mind a bírák, mind az ügyészek, mind a nyomozó hatóságok tagjai esetében kizárják, hogy az eljárásban olyan személy vegyen rész, aki az ügyben közvetlenül vagy közvetve érdekelt, illetve az „egyéb okból elfogult” bírókat, ügyészeket és nyomozókat is ki kell zárni az ügy elbírálásából.
Mind a polgári, mind a büntető ügyekben lehetősége van a feleknek kizárási indítványt előterjeszteni. A bíróságok esetében az indítványt az eljáró bíróság elnöke bírálja el, ha a kizárni javasolt bíró hozzájárul saját kizárásához, illetve a bíróságnak egy másik tanácsa jár el, ha a bíró vitatja a kizárás indokoltságát. A kizárást elutasító határozattal szemben pedig az érdemi döntés elleni fellebbezésben lehet jogorvoslattal élni.
A nyilvánosság viszonylag ritkán lát bele a bíróságok, ügyészségek munkájába. Szükséges-e ezen intézmények átláthatóságának növelése? Milyen eszközökkel lehetne ezt elősegíteni?
A bíróságok és az ügyészség hajlamos arra, hogy a „függetlenséget”, mint paravánt tartsa maga elé, elrejtve ezzel a működés belső problémáit. Mindkét szervezeten belül elég erősen tartja magát az a vélemény, hogy a szervezet iránti bizalmat a nyilvánosság nem növeli, hanem csökkenti. A bíróságok iránt a rendszerváltás idején viszonylag nagy bizalom nyilvánult meg, hiszen a közigazgatásban, a rendőrségen vagy az ügyészségen dolgozók sokkal inkább a pártállam kiszolgálóinak látszottak a közvélemény szemében. Az új jogszabályok lényegesen növelték a bíróságok hatáskörébe tartozó ügyeket – egyesületek, pártok, alapítványok, egyházak bejegyzése, stb. – és az elmúlt évtizedekben közel ötven százalékkal nőt a bírói létszám is. Ugyanakkor az új politikai elit – szemben más kelet-európai országokkal – nem firtatta különösebben, hogy a bíróságok és egyes bírák milyen szerepet töltöttek be a pártállam elnyomó gépezetében.
Az ismerethiányra épülő bizalom azonban nagyon törékeny, és egy olyan eset, mint pl. a móri mészárlás ügyében hozott, nyilvánvalóan téves döntés alapjaiban rengeti meg a bizalmat, és a kritikák vissza-visszatérő hivatkozási alapjává válik. Meggyőződésem szerint az igazságszolgáltatás szereplőinek előbb vagy utóbb fel kell ismerniük, hogy csak az ismereteken, a tevékenység átláthatóságán épülő bizalom lehet tartós, és tud védelmet jelenteni a rendszer szereplőinek. Ugyanis mindaddig, amíg például az ügyek elhúzódásának okai vagy a hibás döntésekhez vezető folyamatok nincsenek kellő alapossággal és széles körben feltárva, ismertetve, addig a rossz működés árnyéka minden szereplőre rávetül.
Az átláthatóságot több szinten is szükséges lenne biztosítani. A legégetőbb probléma azoknak a mechanizmusoknak a teljes hiánya, amelyeken keresztül a nyilvánvalóan hibás ítéletekhez vezető folyamatot elemezni lehetne, és a hibák forrását fel lehetne tárni. A móri ügyhöz hasonló téves ítélet a nemzetközi gyakorlatban nem példanélküli. Ami a civilizált világban elképzelhetetlen, az az, hogy évekig lebegjen az igazságszolgáltatás felett a justizmord által keltett sötét felhő. A gyakorlat az, hogy vagy parlamenti, vagy kormányzati felhatalmazással – nálunk kívánatos módon az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) megbízása alapján – vizsgálóbizottságok tárják fel, hogy milyen hibák vezettek a téves ítélethez. E nélkül nehéz megtalálni és kiküszöbölni a rendszer hibáit, és megelőzni a későbbi hibákat.
Az átláthatóság másik eleme az igazgatási döntések nagyobb átláthatósága. Semmivel nem indokolható, hogy olyan széles körben szülessenek az OIT ülésein a közvélemény számára megismerhetetlen döntések.
Ugyancsak az átláthatóságot növelné, ha valamennyi bíróság, tehát a helyi bíróságok ítéletei is interneten hozzáférhetők lennének. Ennek indokairól, és a jelenlegi helyzetről részletes beszámoló és ajánlások olvashatók az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet honlapján.
Az igazságszolgáltatás helyzetét elemző tanulmányok rendszerint foglalkoznak például a bírók kinevezésének gyakorlatával. Ennek kapcsán olvashattunk arról is, hogy a nepotizmus, klientizmus egyáltalán nem ismeretlen fogalmak ebben a rendszerben. Mi ennek az oka? Mit lehet tenni
ez ellen?
Nemzetközi szinten is jól látható, hogy a bíróságok munkája egyre inkább átpolitizálódik, abban az értelemben, hogy a közvélemény és a politika számára fontos, vagyis politikailag lényeges kérdések eldöntése a bíróság kezébe kerül. Minél erősebb ez a folyamat, annál fontosabb a bírói függetlenség védelme. A függetlenséget azonban csak akkor lehet megvédeni, ha a közvélemény száz százalékosan meg van arról győződve, hogy az „élet-halál” kérdésében döntésre felhatalmazott bírák szakmai teljesítményük, és emberi erényeik alapján, vagyis érdemek szerint, objektív és normatív követelmények alapján kiválasztott személyek. Ezt a követelményt egyébként számos nemzetközi dokumentum is megfogalmazza.
Ezen a területen azonban Magyarország nem áll jól. Jelenleg senki nem tudja megmondani például egy joghallgatónak, hogy milyen készségeket és képességeket kell fejlesztenie, milyen többlettudásra kell szert tennie ahhoz, hogy sikerrel pályázzon egy bírósági fogalmazói állásért. Ugyan újabban jogszabály írja elő a kötelező versenyvizsga letételét, de annak eredménye nem kötelezi a kinevezőt. Hasonló a helyzet a kinevezett bírók esetén is: nincsenek általánosan elfogadott, reális, normatív és objektív kritériumok a bírói teljesítmény mérésére. Ezért az előléptetéseknél, kinevezéseknél tág tere van a szubjektivitásnak és a nepotizmusnak is. Ennek az oka leginkább a régi tradíciókhoz való ragaszkodás. Látni kell, hogy miközben az élet számos területén, például a közigazgatásban, az önkormányzatok ügyfélszolgálati ügyintézésében jelentős változások mentek végbe, a bíróságokon jóformán megállt az idő.
A változás iránya lehet, ha a bírói szervezetek közreműködésével végre megfogalmazzák a bírói alkalmassági követelményeket, kialakítják a bírói teljesítmény mérésének objektív és normatív rendszerét, majd azt elkezdik alkalmazni. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, ez a változás ki fogja hozni a bírók között ma is meglévő színvonalbeli különbséget, ami a jó bíróknak érdeke, azoknak viszont, akikről ma is sokan tudják, hogy nem alkalmasak feladatuk ellátására, ez nem érdeke.
A bíróságok és a bírák teljesítményének mérésére vonatkozó programok az 1990-es évek második felében, az USA-ban indultak el, és az ottani példák nyomán kerültek kidolgozásra normatív követelmények Svédországban, Hollandiában, és legutóbb – illetve talán legrészletesebben – Finnországban. Ezek a követelmények nem pusztán a havi ügybefejezések, és a hatályon kívül helyezett ítéletek száma alapján mérik a bíróság és a bíró teljesítményét, hanem egy sokkal összetettebb és több csatornából beszerzett értékelési rendszert alakítottak ki, alapvetően a bírók közreműködésével. Ebben a rendszerben már megjelenhet az egyes ügyek súlyozása, amely a teljesítmény szempontjából máshogyan értékel egy sok vádlottas, sok tízezer oldalas nyomozati irattal érkező ügyet, és egy egy vádlottas, egy cselkeményes, kevesebb felkészülést és tárgyalási órát igénylő ügyet. A bírói teljesítmény szempontjából a másodfok általi hatályon kívül helyezés mellett szempont a hatékonyság, az ítélet megfogalmazásának érthetősége, a felek megfelelő tájékoztatása, a bíróság által meghallgatott személyek méltóságát tiszteletben tartó tárgyalásvezetés.
Az így kialakított rendszer megnyitja az utat a normatív alapú, teljesítményre és érdemekre alapuló szakmai mérésre, amikor a bíró nem pusztán az igazgatási vezetők jóindulatától függően tud magasabb jövedelmet és szakmai előmenetelt biztosító előrelépésben részesülni.
Egyes bírósági ítéletek kapcsán a sajtóban rendszeresen megkérdőjelezik az eljáró bíró szakértelmét, kompetenciáját. Lát-e problémát a magyar bírák felkészültségével kapcsolatban? Milyen garanciák léteznek arra, hogy egy bíró vagy ügyész megfelelő felkészültséggel végezze tevékenységét? Egy gazdasági ügyeket tárgyaló bíró számára kötelező a közgazdasági, pénzügyi képzettség? Milyen formában működik a bírók, illetve ügyészek szakmai továbbképzése?
A magyar igazságszolgáltatási rendszer általában nem kényszeríti ki a jogi ismereteken túli szakértelmet. (Ez nem csak a gazdasági ügyeknél igaz, hanem például a fiatalkorúak bíráinak kinevezésénél sem kritérium az, hogy pszichológiai vagy pedagógiai ismeretekkel rendelkezzen a bíró.)
A bírák kötelező kredit-alapú továbbképzése, és egyes területeken a szakirányú továbbképzés megkövetelése napirenden lévő kérdés, de a bevezetéssel szemben elég komoly ellenállás tapasztalható. A 2006 szeptembere óta működő Magyar Bíróképző Akadémián a korábbi időszakhoz képest nagy előrelépést jelentő módon már folyik szakmai képzés és továbbképzés, amely a jogi továbbképzésen felül kommunikációs, konfliktus-kezelő, és egyéb készség- és képességfejlesztő képzéseket is magában foglal.
Ugyanakkor ezek a képzések nem kötelezőek, és nem terjednek ki minden olyan területre, ahol a bírák továbbképzése fontos lenne.
Általában is megállapítható, hogy mivel az igazságszolgáltatás hivatásos szereplőinek oldalán – ez vonatkozik a bírákra, ügyészekre és a nyomozó hatóságok tagjaira is – nem érvényesül a normatív, objektív, teljesítményalapú számonkérés, szükségképpen hátrányba kerülnek az ügyfelek mellett megjelenő, a verseny által kikényszerített, teljesítményorientált szakértőkkel és ügyvédekkel szemben. A nagy gazdasági ügyeket elemző könyvében Vajda Éva és Mong Attila jól mutatja be a tényleges helyzetet. (Vajda Éva - Mong Attila: Az ártatlanok kora. Elektromédia Kft., Budapest, 2009.)
Mi az oka annak, hogy Magyarországon megdöbbentően lassan folyik bizonyos ügyek tárgyalása? Egy-egy jogerős ítéletre előfordul, hogy akár 10 évet is várni kell, miközben más országokban látunk rá példát, hogy hatalmas gazdasági bűncselekmények kapcsán is lehet rövid idő alatt ítéletet hozni (pl. Madoff-ügy).
Ez is egy fontos, és jó kérdés. A hatékonyság követelményéről kellene itt szólnunk. A gyakorlat azt mutatja, hogy a magyar igazságszolgáltatás nem tudja kellő gyorsasággal és hatékonysággal kezelni a nagy, bonyolult gazdasági ügyeket. Készültek ugyan már tervezetek arról, hogy a kiemelt ügyek elbírálására külön szabályok szerint működő bíróságok legyenek kijelölve, de ezek az elképzelések még kezdeti stádiumban vannak.
A büntető eljárási törvény módosításai is számos elemet tartalmaznak, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a bíróságok az egyszerűbb megítélésű ügyeket gyorsabb és egyszerűbb eljárás keretében bírálják el. Országosan az ügyeknek 23-24%-át a tárgyalás mellőzésével intézik a bíróságok, és a jövőben az egyszerűsített eljárások arányának a növekedésére lehet számítani.
Változást eredményezne az is, ha sikerülne áttörést elérni a bírák arányosabb munkaterhelésében is. A jelenlegi aránytalanságok azt eredményezik, hogy jelentős különbségek vannak az egyes megyék között abban, hogy mennyi időn belül születik meg az ítélet.
Mennyiben léteznek az igazságszolgáltatás szervein belül olyan csatornák, amelyek a belső visszaélések felderítését hivatottak segíteni? Milyen statisztikák, felmérések vannak a bírák megvesztegetésére vonatkozóan?
Az igazságszolgáltatási tevékenység döntő része a felek közreműködésével, az egymással szemben álló felek vitájára épülve folyik. Ez a körülmény önmagában egyfajta természetes korlátját jelenti a visszaéléseknek, hiszen az ellenérdekű fél érdekelt abban, hogy a tisztességtelen befolyást leleplezze. Általános a jogorvoslat lehetősége is, tehát a tisztességtelen döntés orvoslásának is megvan a lehetősége. Kétségtelen ugyanakkor, hogy bizonyos területeken nem érvényesül sem a nyilvánosság, sem az ellenérdekű fél kontrollja. Ilyen terület tipikusan a felszámolási eljárás. Erre vonatkozóan is történtek jogalkotói lépések, amelyeknek célja a tisztességtelen befolyás lehetőségének korlátozása.
Mennyire fizetik meg jól ma Magyarországon a bírókat és az ügyészeket? Milyen karrierlehetőségei vannak egy kezdő jogásznak ezeken a pályákon?
A bírákat és az ügyészeket a versenyszférához képest rosszul, a közszférához képest relatíve jól fizeti meg az állam. Mindkét hivatásterület népszerű a jogászok között, meglehetősen nagy a túljelentkezés a meghirdetett állásokra, de ennek oka nem annyira az anyagi biztonság, mint inkább a jogászi túlképzésből eredő helyzet: nagyon sok jogász versenyez viszonylag kevés állásért.
Kétségtelen, hogy a bírói pálya esetén vonzó lehetőség, hogy az átlagosan heti három tárgyalási napon túl a bíróságok döntő többségében a bírák otthon dolgozhatnak, továbbá télen és nyáron is viszonylag hosszabb törvénykezési szünetet tartanak a bíróságok. Ezek a tényezők együtt is magyarázzák azt, hogy a női bírák aránya országosan meglehetősen magas.
Igaz-e az a feltevés, hogy Magyarországon az ítéleteket az ügyészek hozzák? Mi az oka annak, hogy a bírósági ítéletek kimagasló arányban váderedményesek, vagyis akit az ügyészek bűnösnek tartanak egy büntetőügyben, azt szinte biztosan elítélik?
A magas (átlagosan 94-96% között mozgó) váderedményesség igaz. A büntető ügyekben az igazi nagy szűrő nem a tárgyalás, hanem a vádemelést megelőző szakasz. Ezzel együtt meg kell jegyezni, hogy ez a mutató csak arra utal, hogy a bíróság a váddal egyezően megállapítja a vádlott bűnösségét. Szemben azonban az angolszász országok jogrendjével, a magyar jogban az ügyész nem tehet indítványt a büntetés mértékére. Így a bíróságok szerepe a büntetéskiszabás kapcsán értékelődik fel. Kétségtelen, hogy az új Országgyűlés egyik első lépéseként a súlyosabb büntetések érdekében olyan módosítást fogad el, amely a büntetéskiszabásban kötelezi a bírót arra, hogy a törvényben szereplő büntetési tételek középmértékét szabja ki büntetésként, és az ettől való eltérés indokolja meg.
Ezzel együtt is megállapítható, hogy ha valakivel szemben vádat emelnek, akkor 95-96%-os valószínűséggel el is fogják ítélni. E mögött az adat mögött az a tapasztalat húzódik, hogy a bírók általában bíznak az ügyészekben, és nem érdekeltek abban, hogy döntésükkel szemben fellebbezést nyújtsanak be.
Melyek a következő 5-10 év legnagyobb kihívásai a magyar igazságszolgáltatás számára?
A legnagyobb kihívás az átláthatóság és a számonkérhetőség megteremtése. Annak felismerése, hogy az igazságszolgáltatás hatékony működésének alapja a bíróságok tekintélye, és az irántuk megnyilvánuló bizalom. Ez a bizalom azonban csak a tények, és folyamatok ismeretére épülhet.
Az 1990-es évek végén Észak-Amerikában, majd a XXI. század elején Észak-Európában is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a bíróságok és a bírák tevékenységének mérése, azon az alapon, hogy az igazságszolgáltatás, mint „szolgáltatás” milyen színvonalon folyik. Sikerül-e gyors, hatékony, szakszerű döntésekkel az ügyfelek, és rajtuk keresztül a közvélemény bizalmát megnyerni. Hollandiában, Dániában, Finnországban a bírói szakmai érdekképviseletek aktív közreműködésével olyan átfogó mérési rendszereket alakítottak ki, amelyek elsődlegesen a bíróság egészének, de ezen belül az egyes bírák teljesítményének méréséhez is objektív és normatív alapot képeznek.
Az elmúlt évtizedben eldőlt, hogy Magyarország az Európai Unió része. A következő évtizedben az fog eldőlni, hogy Európán belül a közmegelégedésre működő észak-európai igazságszolgáltatási modellt követi, vagy a lassú, számtalan problémával küzdő dél-európai modelleket.
Még többet szeretne tudni a whistleblowingról? Írja meg kérdéseit kommentben, vagy küldje el az info@k-monitor.hu címre!
