A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk második részében Hüttl Tivadart, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) adatvédelmi és információszabadság programvezetőjét kérdeztük nyilvános és védett adatokról.
Válasszuk a kérdést két részre: az állami tulajdonú vállalatok és magán vállaltokat átláthatósági szempontból élesen el kell különíteni. Magyarországon szerencsére elég progresszív szabályok vonatkoznak az állami tulajdonú vállalatok működésének átláthatóságára. Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a közpénzeket felhasználó cégeknek számolniuk kell a nyilvánossággal. Az üzleti titkaikkal fizetnek azért cserébe, hogy az adófizetők pénzét használják fel működésük során. Ez a főszabály vonatkozik az állami tulajdonú gazdálkodó szervezetekre és az állammal szerződő cégekre egyaránt. Azonban fontos különbség, hogy utóbbiak nyilvánvalóan csak addig kötelesek tűrni a nyilvánosságot, ameddig az adatok a közpénzekkel vannak összefüggésben. A jogszabályok mellett fontos elmondani, hogy a jogalkalmazás is elég egyértelmű gyakorlatot alakított ki, s szerencsére a TASZ perei során azt tapasztaljuk, hogy az általunk képviselt nyilvánosságpárti, az információszabadság jogszabályi kereteit tágító értelmezést is elfogadják kényes ügyekben. Csak utalnék a pártok ellen indított perünkre és a Gripen-perre.
Magáncégek működésével kapcsolatban nehezebb hozzájutni az információkhoz, hiszen közpénz használatának hiányában nem várható el, hogy üzleti megoldásaikat közzétegyék. Természetesen a mindenki számára megismerhető cégjegyzékből sok adat kihámozható, de az érzékeny adataik itt nem találhatóak meg. Ez indokolt, fontos védeni a gazdasági szereplők érdekeit.
Mit nevezünk nyilvános, illetve közérdekből nyilvános adatnak?
Az adatvédelmi törvény 3 kategóriát különböztet meg. Személyes adat, ami egy természetes személlyel, egy emberrel hozható kapcsolatba. Ezek az információk főszabály szerint bizalmasan kezelendőek, az érintett kell, hogy meghatározza, róla mi jut mások tudomására. Közérdekű adat, amit a közfeladatot ellátó, főként állami szervek kezelnek, ezek vonatkozásában a nyilvánosság a főszabály. A közérdekből nyilvános adat egy érdekes képződmény. A törvény lényegében azt mondja, hogy közérdekből nyilvános adat, amiről külön törvény ezt kimondja. Nem sorolnám fel az összes ilyen külön törvényt. Példaként mondanám az adatvédelmi törvényt, amely közérdekből nyilvános adatnak minősíti azokat a személyes adatokat, amelyek közfeladatot ellátó szervek feladat- és hatáskörében eljáró személy feladat és hatáskörével összefügg. Ezen jogszabály alapján ismerhető meg például, hogy az állami vállalatok vezető tisztségviselői mennyit keresnek.
Milyen kockázatoknak teszem ki magam, ha egy szervezet belső működésével kapcsolatos anyagait nyilvánosságra hozom? Milyen retorziók érhetnek?
A cégek üzleti titkainak megsértését a büntetőjog és a polgári jog is szankcionálja. Szélsőséges esetben tehát szabadságvesztést is kockáztat az, aki üzleti titkot sért. Fontos azonban megjegyezni, hogy az üzleti titok szabályai – értelemszerűen a titkot védő különböző jogági szankciók is – csak akkor alkalmazhatóak eredményesen, ha a titok jogszerű érdeket véd. Egy környezetszennyezés, korrupciós megoldás, fogyasztóvédelmi szabályokat kijátszó üzleti trükk, adócsalás, stb. nem jogos érdek, azt nem védi a törvény. Ilyen esetben nincs se titoksérelem, se szankció.
Mi történek abban az esetben, ha a kiszivárogtató munkavállaló szerint az adatok nyilvánosak, a munkaadó szerint viszont nem? Ki tesz igazságot?
Ez egy izgalmas kérdés a következő
k miatt. Közérdekű adattal kapcsolatos perekben nincsen megállapítási kereset: a jog nem teszi lehetővé, hogy pusztán arra irányuljon az eljárás, hogy a bíróság megállapítsa, hogy közérdekű adat a kérdéses információ vagy sem. A perek arra irányulnak, hogy a közérdekű adatot kiadják. Ahhoz, hogy a bíróság adatszolgáltatásra kötelezzen valakit, nyilvánvaló, hogy egyúttal ki kell mondania azt is, hogy a kért dokumentum közérdekű adat-e vagy sem. De pusztán ennek megállapítására – adatigénylés teljesítésére kötelezés nélkül – nincsen eljárásjogi lehetőség. Tehát, ha egy alkalmazott nyilvánosságra hoz X adatot, majd kirúgják, annyit tehet, hogy állásfoglalásért az Adatvédelmi Biztoshoz fordul, aki megállapíthatja, hogy az adat közérdekű vagy sem. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az adatvédelmi biztos állásfoglalásai nem kötelező érvényűek, egy munkaviszony jogellenes felmondására irányuló munkajogi perben a bíróság szabadon mérlegelheti azt, mint okirati bizonyítékot, de nem perdöntő. Lehet természetesen trükközni, és az adatvédelmi törvény szabályai alapján egy adatigényléssel kérni a már nyilvánosságra hozott adatokat, majd pert indítani.
El lehet-e kerülni a rosszindulatú kiszivárogtatást, és hogyan?
A rosszindulatú kiszivárogtatás alatt általában azt a helyzetet értjük, ha megalapozatlan információkat közöl valaki a munkáltatójáról. Természetesen az alaptalan vádaskodás jogszerűtlen, mind a büntetőjog, mind a polgári jog szankcionálja. Büntetőjogon belül szóba jöhet a rágalmazás, hamis vád tényállása. Fontos, hogy bűncselekménnyel hamisan vádolni valakit gondatlanságból is lehet – az elkövető abban a tudatban vádol, hogy a vád igaz, holott a vád objektív értelemben hamis. Azért nem ismeri fel a vád objektív hamisságát, mert a tőle elvárható körültekintést elmulasztotta. Az új törvény csak annyiban szankcionálja a rosszhiszemű bejelentőt, hogy kimondja, őellene indulhat titoksértés miatti eljárás.
Mennyiben szolgálja a whistleblowing az információszabadság érvényesülését? Szélesedett-e a közérdekű bejelentők védelméről szóló törvénnyel az információközlés, a nyilvánosságra hozatal szabadsága?
Van átfedés a két intézmény között, ám mégsem ugyanarról beszélünk. Az információszabadság célja a közintézmények működésének, a közpénzek felhasználásának nyomon követhetősége. Ezek az adatok főszabály szerint korlátozás nélkül megismerhetőek, terjeszthetőek. A whistleblowerek ezzel szemben nem csak az információszabadság spektruma alá tartozó adatokat tárnak fel, hanem magánszemélyek adatait, amiről úgy vélik, hogy a közérdek valamely sérelmét jelentik. Természetesen az információszabadságnak rengeteg korlátja van, amely alkalmas arra, hogy az állami működés visszásságaira ne derüljön fény. Példaként lehet felhozni a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alapjog legdrasztikusabb korlátozását jelentő minősítési eljárást szabályozó új törvényt a minősített adatok védelméről. (Ez lényegében az állam- és szolgálatitok új szabályait jelenti.) Könnyen elképzelhető, hogy állami díszfunkcionalitást minősítenek védett adattá, aminek a szándékos nyilvánosságra hozatala bűncselekmény. A közérdekű bejelentő védelmét tartalmazó jogszabály szerint a bejelentővel szemben a bejelentés tartalma alapján titoksértés miatt joghátrányt nem lehet alkalmazni, kivéve, ha a bejelentés rosszhiszemű volt. Izgalmas kérdés, hogy vajon a jóhiszemű bejelentő, aki majd egy minősített, ám a közérdek sérelmét leplező adatot tár a hatóság elé, milyen jogkövetkezménnyel számolhat. Ha mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól – szerintem ez a helyes olvasata a törvényeknek – akkor az nagyon jó, s mondhatjuk, hogy a whistleblowing jelentősen tágítja az információszabadságot.
Milyen védelmet élveznek a sajtónak információt szolgáltató személyek (források)? Milyen védelmet élveznek a sajtó képviselői?
A sajtótörvény tartalmazza a forrásvédelmet, de sajnos a magyar jogrendszer inkoherenciája ennek kapcsán is jól kimutatható. Az ügyészség és a rendőrség a nyomozásuk során gyakran követelik a forrás megnevezését szerkesztőségektől. Az a nagy kérdés, hogy a büntetőeljárás adatszolgáltatási, tájékoztatási kötelezettsége felülírja-e a sajtótörvényt. Jogértelmezés kérdése, nyilvánvaló, hogy a nyomozóhatóságok a felderítés eredményességét szem előtt tartva interpretálják a törvényeket. Az azonban aggasztó, hogy érdemi párbeszéd, jogvita helyett az igazságszolgáltatás akadályoztatásának vádjával gyakorolnak nyomást a sajtó képviselőire. Megjegyezném, hogy ilyen jellegű konfliktusok mérték
éről nincsenek pontos információk. A tényleges forrásmegjelölésre azért is kerülhet ritkán sor, mert a nyomozó hatóságok megelégednek az újságíró vádlottak padjára ültetésével: elég egy vádlott is a felderítési mutatók javításához.
Az új titoktörvénnyel a sajtó több védelmet élvez, mert az államtitoksértés helyett bevezetett, ám ugyanazt a célt szolgáló norma, a minősített adattal való visszaélés bűncselekménye kizárólag szándékosan követhető el. Egy példán keresztül a különbséget a következőképpen lehet illusztrálni. Ha egy újságíró a postaládájában talál egy dokumentumot, amelyben az Afganisztánban szolgáló haderők lőszerutánpótlásáról van szó, de semmilyen pecsét nem jelzi, hogy ezt minősítették volna, s ezt egy cikkben feldolgozza, akkor nem lehet ellene büntetőeljárást kezdeményezni, hiszen azt nehezen bizonyíthatja az ügyészség – bár nem kizárt, hogy megpróbálkozik vele –, hogy az újságíró valahonnan máshonnan tudott a titkosítás tényéről. Az április 1.-től hatályos változtatások előtt a dolog úgy nézett ki, hogy gondatlanságból elkövetett titoksértés miatt akkor is a vádlottak padján találhatta magát az újságíró, ha nem tanúsította a tőle elvárható figyelmet, körültekintést. A változtatás a sajtószabadság szempontjából nagyon nagy jelentőségű, s már nagyon ideje volt eltörölni ezt az 1951-ben bevezetett, mélységesen antidemokratikus szabályozást.
Milyen külföldi gyakorlatok léteznek ezen a területen? Milyen szabályozás lenne kívánatos Magyarországon?
Egészen durva példákkal lehet találkozni, meglepő módon a szólásszabadság őshazájának számító Egyesült Államokban. 2005-ben a New York Times egy munkatársa 3 hónapot töltött börtönben, mert nem fedte fel a nemzetbiztonságiaknál dolgozó forrását.
2007-ben született egy EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet http://www.osce.org/) ajánlás a témában, az ebben megfogalmazott követelmények illenek a magyar helyzetre. Eszerint olyan egyértelmű törvényt kell elfogadnia a forrásvédelemről, hogy velük ezeket a jogokat biztosítani és elismertetni lehessen. Az újságírókat ne lehessen tanúvallomásra kötelezni büntető vagy polgári perekben, vagy arra kötelezni, hogy információt szolgáltasson tanúként, hacsak egy ügy érdekében ez feltétlenül nem szükséges, az információt nem lehet másképp beszerezni és nem áll fenn annak valószínűsége, hogy az újságíró egészségét és élet
minőségét veszély fenyegeti a jövőben vagy az ő illetve mások lehetőségét nem akadályozza abban, hogy további hasonló forrásokat használjanak fel a jövőben. Emellett fontos szempont, hogy a védelemnek ki kell terjednie a forrással kapcsolatos információ megszerzését érintő kutatásokra. Hiába a forrásvédelem, ha az újságíró híváslistáját bármikor megnézheti a rendőrség.
Péterfalvi Attila több ombudsmani állásfoglalásában is élesen kritizálta a whistleblowing intézményét, és különféle adatvédelemmel kapcsolatos aggályokat fogalmazott meg. Ezeket te mennyire osztod? A közérdekű bejelentők védelmét szolgáló törvény mennyire van ezekre tekintettel?
A személyes adatok védelme nem képezheti közérdeksérelem leplezését, nem ez a funkciója. Azonban az adatvédelem is egy nagyon fontos érték, amit óvni kell. Ez megfelelő garanciákkal elérhető. Sajnos, a törvény véleményem szerint nem rendezi kellőképpen a kérdést. Egy példa: a tisztességes eljárás sérelmét kimondó határozatban az ügyfél neve szerepel, és ezt közzéteszik a honlapon. Tehát mindenki számára nyilvános, hogy X. Y. megsértette a tisztességes eljárás követelményét. Ezzel szemben, ha valakit bíróság ítél el bűncselekmény miatt, akkor a név feltüntetése nélkül kerül fel a határozat az Internetre. Azért az furcsa, hogy a társadalmat lényegesen kisebb mértékben veszélyeztető magatartás megvalósítója szégyenpadra kerül, míg egy súlyos bűnöző nem. Én ellenzem a nyilvános megszégyenítés minden formáját. Egyetlen esetben találom elfogadhatónak, hogy név szerint jelöljenek meg valakit jogsértés esetén: amennyiben az illető közszereplő vagy közfeladatot ellátó személy, és a cselekedete – legyen az a tisztességes eljárás sérelme vagy bűncselekmény – a közszereplésével vagy közfeladattal áll összefüggésben.
Létezik-e bármilyen kapcsolat, illetve átjárás az állami bejelentő védelem, illetve a SOX* hatálya alá tartozó cégek bejelentőrendszerei között? Pl. melyik csatornát használjam, ha egy a New York-i tőzsdén is jelenlévő nagy cég korrumpál egy magyar hivatalt?
(*SOX: Sarabanes-Oxley Act, részletesen ld.: http://kmonitor.hu/eszkoztar/korrupcios-abc/szocikkek/sarabanes-oxley-act)
A SOX által felállított rendszerről az amerikai bíróságok kimondták, hogy a jogkövetkezmények tekintetében a SOX extra-territoriális hatálya nem érvényesül: magyarul csak Amerikában tett bejelentést részesít védelemben a SOX. Ennek ellenére lehet hatása Magyarországon is, hiszen az amerikai tőzsdén jegyzett cégek kötelesek belső bejelentési csatornát működtetni, ami magyar szemszögből a magánszféra önszabályozásként értékelhető, és abszolút pozitív fejlemény.
Bizonyos országokban a bejelentőket szervezeten belüli csatornák használatára bíztatják, illetve kötelezik, másutt külső csatornákon keresztül zajlik az eljárás. Milyen előnyei, kockázatai lehetnek az egyes folyamatoknak?
Egyes országok eltérő rendszereket preferálnak: van, ahol kötelező belső csatorna használata, mondván, hogy jobb házon belül rendezni a kérdés; máshol kifejezetten külső, állami szervhez kell megtenni a bejelentést. Mindkét megoldás mögött racionális érveket lehet felsorakoztatni – a nagy kérdés az, hogy mi a jogintézmény célja. Védelemben részesíteni a jóhiszemű bejelentőt vagy a visszásság felszámolása az elsődleges szempont. Sok szakember állítja, hogy házon belül hatékonyabban rendezhető a dolog: ismerik egymást, nem szól bele külső ember a visszásság felszámolásába. Természetesen az ügy eltusolására nagyobb a lehetőség, ha csak belső eljárás létezik. A függetlenséget pedig a szervezettől elkülönülő szerv, személy tudja garantálni.
Amennyiben valakire nézve terhelő bejelentést tesz egy bejelentő, mi védi a megvádolt személyt, illetve az ő személyes adatait, amíg kétséget kizáróan nem tisztázódik a vád megalapozottsága?
Az ártatlanság vélelme a büntetőjog alapelve, büntetőeljárásokban ennek adatvédelmi aspektusa, hogy nem lehet tájékoztatni a sajtót arról, hogy ki ellen nyomoznak egy adott ügyben. Itt is differenciálni kell, hiszen közfeladatot ellátó személlyel szemben a közfeladatával összefüggésben álló bűncselekmény miatt rendelnek el nyomozást, akkor az mindenkire tartozik. Más eljárásokban – fogyasztóvédelem, tisztességes eljárás sérelme, stb. – a vizsgálat lezárásáig zártan kell kezelni az adatokat. Fontos, hogy személyes adata kizárólag természetes személyeknek van, ám a jogsértések miatti vizsgálatok gyakran jogi személyek – gazdasági társaságok, alapítványok, stb. – ellen irányulnak. Az ő jó hírnevük védelme is fontos, de az nem az adatvédelem tárgya.
Melyek azok a témák, területek, ahol az adatvédelemmel, illetve az információszabadsággal kapcsolatos jelenlegi törvényi szabályozás felülvizsgálatra, átalakításra szorul?
Meg kell találni a helyes egyensúlyt az adatvédelem és a közvélemény tájékoztatásához fűződő közérdek között, továbbá biztosítani kell a whistleblowerek védelmét is. Fontos lenne, hogy a bejelentő személye ne legyen beazonosítható, ha ezt kifejezetten kéri. Rosszhiszemű bejelentésnél ezt a lehetőséget azonban nem szabad biztosítani. S azt gondolom, hogy ennek a jogintézménynek nem szabad szégyenpadként működnie. Nehéz meghúzni a határvonalat, hogy melyek azok a cselekedetek, amelyekről az egész társadalomnak joga van olyan módon tájékozódni, úgy, hogy közben embereket közmegvetésnek teszünk ki. Nem is vállalkoznék ennek a meghatározására, ez a jogalkotó feladata, amely minden esetben gondos mérlegelést igényel.
Milyen akadályokba ütközhetek, amikor egy (akár állami, akár magán-) cég, szervezet működésével, gazdálkodásával kapcsolatos információkhoz, adatokhoz szeretnék hozzájutni?
Válasszuk a kérdést két részre: az állami tulajdonú vállalatok és magán vállaltokat átláthatósági szempontból élesen el kell különíteni. Magyarországon szerencsére elég progresszív szabályok vonatkoznak az állami tulajdonú vállalatok működésének átláthatóságára. Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a közpénzeket felhasználó cégeknek számolniuk kell a nyilvánossággal. Az üzleti titkaikkal fizetnek azért cserébe, hogy az adófizetők pénzét használják fel működésük során. Ez a főszabály vonatkozik az állami tulajdonú gazdálkodó szervezetekre és az állammal szerződő cégekre egyaránt. Azonban fontos különbség, hogy utóbbiak nyilvánvalóan csak addig kötelesek tűrni a nyilvánosságot, ameddig az adatok a közpénzekkel vannak összefüggésben. A jogszabályok mellett fontos elmondani, hogy a jogalkalmazás is elég egyértelmű gyakorlatot alakított ki, s szerencsére a TASZ perei során azt tapasztaljuk, hogy az általunk képviselt nyilvánosságpárti, az információszabadság jogszabályi kereteit tágító értelmezést is elfogadják kényes ügyekben. Csak utalnék a pártok ellen indított perünkre és a Gripen-perre.
Magáncégek működésével kapcsolatban nehezebb hozzájutni az információkhoz, hiszen közpénz használatának hiányában nem várható el, hogy üzleti megoldásaikat közzétegyék. Természetesen a mindenki számára megismerhető cégjegyzékből sok adat kihámozható, de az érzékeny adataik itt nem találhatóak meg. Ez indokolt, fontos védeni a gazdasági szereplők érdekeit.
Mit nevezünk nyilvános, illetve közérdekből nyilvános adatnak?
Az adatvédelmi törvény 3 kategóriát különböztet meg. Személyes adat, ami egy természetes személlyel, egy emberrel hozható kapcsolatba. Ezek az információk főszabály szerint bizalmasan kezelendőek, az érintett kell, hogy meghatározza, róla mi jut mások tudomására. Közérdekű adat, amit a közfeladatot ellátó, főként állami szervek kezelnek, ezek vonatkozásában a nyilvánosság a főszabály. A közérdekből nyilvános adat egy érdekes képződmény. A törvény lényegében azt mondja, hogy közérdekből nyilvános adat, amiről külön törvény ezt kimondja. Nem sorolnám fel az összes ilyen külön törvényt. Példaként mondanám az adatvédelmi törvényt, amely közérdekből nyilvános adatnak minősíti azokat a személyes adatokat, amelyek közfeladatot ellátó szervek feladat- és hatáskörében eljáró személy feladat és hatáskörével összefügg. Ezen jogszabály alapján ismerhető meg például, hogy az állami vállalatok vezető tisztségviselői mennyit keresnek.
Milyen kockázatoknak teszem ki magam, ha egy szervezet belső működésével kapcsolatos anyagait nyilvánosságra hozom? Milyen retorziók érhetnek?
A cégek üzleti titkainak megsértését a büntetőjog és a polgári jog is szankcionálja. Szélsőséges esetben tehát szabadságvesztést is kockáztat az, aki üzleti titkot sért. Fontos azonban megjegyezni, hogy az üzleti titok szabályai – értelemszerűen a titkot védő különböző jogági szankciók is – csak akkor alkalmazhatóak eredményesen, ha a titok jogszerű érdeket véd. Egy környezetszennyezés, korrupciós megoldás, fogyasztóvédelmi szabályokat kijátszó üzleti trükk, adócsalás, stb. nem jogos érdek, azt nem védi a törvény. Ilyen esetben nincs se titoksérelem, se szankció.
Mi történik abban az esetben, ha a kiszivárogtató munkavállaló szerint az adatok nyilvánosak, a munkaadó szerint viszont nem? Ki tesz igazságot?
Ez egy izgalmas kérdés a következők miatt. Közérdekű adattal kapcsolatos perekben nincsen megállapítási kereset: a jog nem teszi lehetővé, hogy pusztán arra irányuljon az eljárás, hogy a bíróság megállapítsa, hogy közérdekű adat a kérdéses információ vagy sem. A perek arra irányulnak, hogy a közérdekű adatot kiadják. Ahhoz, hogy a bíróság adatszolgáltatásra kötelezzen valakit, nyilvánvaló, hogy egyúttal ki kell mondania azt is, hogy a kért dokumentum közérdekű adat-e vagy sem. De pusztán ennek megállapítására – adatigénylés teljesítésére kötelezés nélkül – nincsen eljárásjogi lehetőség. Tehát, ha egy alkalmazott nyilvánosságra hoz X adatot, majd kirúgják, annyit tehet, hogy állásfoglalásért az Adatvédelmi Biztoshoz fordul, aki megállapíthatja, hogy az adat közérdekű vagy sem. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az adatvédelmi biztos állásfoglalásai nem kötelező érvényűek, egy munkaviszony jogellenes felmondására irányuló munkajogi perben a bíróság szabadon mérlegelheti azt, mint okirati bizonyítékot, de nem perdöntő. Lehet természetesen trükközni, és az adatvédelmi törvény szabályai alapján egy adatigényléssel kérni a már nyilvánosságra hozott adatokat, majd pert indítani.
El lehet-e kerülni a rosszindulatú kiszivárogtatást, és hogyan?
A rosszindulatú kiszivárogtatás alatt általában azt a helyzetet értjük, ha megalapozatlan információkat közöl valaki a munkáltatójáról. Természetesen az alaptalan vádaskodás jogszerűtlen, mind a büntetőjog, mind a polgári jog szankcionálja. Büntetőjogon belül szóba jöhet a rágalmazás, hamis vád tényállása. Fontos, hogy bűncselekménnyel hamisan vádolni valakit gondatlanságból is lehet – az elkövető abban a tudatban vádol, hogy a vád igaz, holott a vád objektív értelemben hamis. Azért nem ismeri fel a vád objektív hamisságát, mert a tőle elvárható körültekintést elmulasztotta. Az új törvény csak annyiban szankcionálja a rosszhiszemű bejelentőt, hogy kimondja, őellene indulhat titoksértés miatti eljárás.
Mennyiben szolgálja a whistleblowing az információszabadság érvényesülését? Szélesedett-e a közérdekű bejelentők védelméről szóló törvénnyel az információközlés, a nyilvánosságra hozatal szabadsága?
Van átfedés a két intézmény között, ám mégsem ugyanarról beszélünk. Az információszabadság célja a közintézmények működésének, a közpénzek felhasználásának nyomon követhetősége. Ezek az adatok főszabály szerint korlátozás nélkül megismerhetőek, terjeszthetőek. A whistleblowerek ezzel szemben nem csak az információszabadság spektruma alá tartozó adatokat tárnak fel, hanem magánszemélyek adatait, amiről úgy vélik, hogy a közérdek valamely sérelmét jelentik. Természetesen az információszabadságnak rengeteg korlátja van, amely alkalmas arra, hogy az állami működés visszásságaira ne derüljön fény. Példaként lehet felhozni a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alapjog legdrasztikusabb korlátozását jelentő minősítési eljárást szabályozó új törvényt a minősített adatok védelméről. (Ez lényegében az állam- és szolgálatitok új szabályait jelenti.) Könnyen elképzelhető, hogy állami díszfunkcionalitást minősítenek védett adattá, aminek a szándékos nyilvánosságra hozatala bűncselekmény. A közérdekű bejelentő védelmét tartalmazó jogszabály szerint a bejelentővel szemben a bejelentés tartalma alapján titoksértés miatt joghátrányt nem lehet alkalmazni, kivéve, ha a bejelentés rosszhiszemű volt. Izgalmas kérdés, hogy vajon a jóhiszemű bejelentő, aki majd egy minősített, ám a közérdek sérelmét leplező adatot tár a hatóság elé, milyen jogkövetkezménnyel számolhat. Ha mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól – szerintem ez a helyes olvasata a törvényeknek – akkor az nagyon jó, s mondhatjuk, hogy a whistleblowing jelentősen tágítja az információszabadságot.
Milyen védelmet élveznek a sajtónak információt szolgáltató személyek (források)? Milyen védelmet élveznek a sajtó képviselői?
A sajtótörvény tartalmazza a forrásvédelmet, de sajnos a magyar jogrendszer inkoherenciája ennek kapcsán is jól kimutatható. Az ügyészség és a rendőrség a nyomozásuk során gyakran követelik a forrás megnevezését szerkesztőségektől. Az a nagy kérdés, hogy a büntetőeljárás adatszolgáltatási, tájékoztatási kötelezettsége felülírja-e a sajtótörvényt. Jogértelmezés kérdése, nyilvánvaló, hogy a nyomozóhatóságok a felderítés eredményességét szem előtt tartva interpretálják a törvényeket. Az azonban aggasztó, hogy érdemi párbeszéd, jogvita helyett az igazságszolgáltatás akadályoztatásának vádjával gyakorolnak nyomást a sajtó képviselőire. Megjegyezném, hogy ilyen jellegű konfliktusok mértékéről nincsenek pontos információk. A tényleges forrásmegjelölésre azért is kerülhet ritkán sor, mert a nyomozó hatóságok megelégednek az újságíró vádlottak padjára ültetésével: elég egy vádlott is a felderítési mutatók javításához.
Az új titoktörvénnyel a sajtó több védelmet élvez, mert az államtitoksértés helyett bevezetett, ám ugyanazt a célt szolgáló norma, a minősített adattal való visszaélés bűncselekménye kizárólag szándékosan követhető el. Egy példán keresztül a különbséget a következőképpen lehet illusztrálni. Ha egy újságíró a postaládájában talál egy dokumentumot, amelyben az Afganisztánban szolgáló haderők lőszerutánpótlásáról van szó, de semmilyen pecsét nem jelzi, hogy ezt minősítették volna, s ezt egy cikkben feldolgozza, akkor nem lehet ellene büntetőeljárást kezdeményezni, hiszen azt nehezen bizonyíthatja az ügyészség – bár nem kizárt, hogy megpróbálkozik vele –, hogy az újságíró valahonnan máshonnan tudott a titkosítás tényéről. Az április 1.-től hatályos változtatások előtt a dolog úgy nézett ki, hogy gondatlanságból elkövetett titoksértés miatt akkor is a vádlottak padján találhatta magát az újságíró, ha nem tanúsította a tőle elvárható figyelmet, körültekintést. A változtatás a sajtószabadság szempontjából nagyon nagy jelentőségű, s már nagyon ideje volt eltörölni ezt az 1951-ben bevezetett, mélységesen antidemokratikus szabályozást.
Milyen külföldi gyakorlatok léteznek ezen a területen? Milyen szabályozás lenne kívánatos Magyarországon?
Egészen durva példákkal lehet találkozni, meglepő módon a szólásszabadság őshazájának számító Egyesült Államokban. 2005-ben a New York Times egy munkatársa 3 hónapot töltött börtönben, mert nem fedte fel a nemzetbiztonságiaknál dolgozó forrását.
2007-ben született egy EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) ajánlás a témában, az ebben megfogalmazott követelmények illenek a magyar helyzetre. Eszerint olyan egyértelmű törvényt kell elfogadnia a forrásvédelemről, hogy velük ezeket a jogokat biztosítani és elismertetni lehessen. Az újságírókat ne lehessen tanúvallomásra kötelezni büntető vagy polgári perekben, vagy arra kötelezni, hogy információt szolgáltasson tanúként, hacsak egy ügy érdekében ez feltétlenül nem szükséges, az információt nem lehet másképp beszerezni és nem áll fenn annak valószínűsége, hogy az újságíró egészségét és életminőségét veszély fenyegeti a jövőben vagy az ő illetve mások lehetőségét nem akadályozza abban, hogy további hasonló forrásokat használjanak fel a jövőben. Emellett fontos szempont, hogy a védelemnek ki kell terjednie a forrással kapcsolatos információ megszerzését érintő kutatásokra. Hiába a forrásvédelem, ha az újságíró híváslistáját bármikor megnézheti a rendőrség.
Péterfalvi Attila több ombudsmani állásfoglalásában is élesen kritizálta a whistleblowing intézményét, és különféle adatvédelemmel kapcsolatos aggályokat fogalmazott meg. Ezeket te mennyire osztod? A közérdekű bejelentők védelmét szolgáló törvény mennyire van ezekre tekintettel?
A személyes adatok védelme nem képezheti közérdeksérelem leplezését, nem ez a funkciója. Azonban az adatvédelem is egy nagyon fontos érték, amit óvni kell. Ez megfelelő garanciákkal elérhető. Sajnos, a törvény véleményem szerint nem rendezi kellőképpen a kérdést. Egy példa: a tisztességes eljárás sérelmét kimondó határozatban az ügyfél neve szerepel, és ezt közzéteszik a honlapon. Tehát mindenki számára nyilvános, hogy X. Y. megsértette a tisztességes eljárás követelményét. Ezzel szemben, ha valakit bíróság ítél el bűncselekmény miatt, akkor a név feltüntetése nélkül kerül fel a határozat az Internetre. Azért az furcsa, hogy a társadalmat lényegesen kisebb mértékben veszélyeztető magatartás megvalósítója szégyenpadra kerül, míg egy súlyos bűnöző nem. Én ellenzem a nyilvános megszégyenítés minden formáját. Egyetlen esetben találom elfogadhatónak, hogy név szerint jelöljenek meg valakit jogsértés esetén: amennyiben az illető közszereplő vagy közfeladatot ellátó személy, és a cselekedete – legyen az a tisztességes eljárás sérelme vagy bűncselekmény – a közszereplésével vagy közfeladattal áll összefüggésben.
Létezik-e bármilyen kapcsolat, illetve átjárás az állami bejelentő védelem, illetve a SOX* hatálya alá tartozó cégek bejelentőrendszerei között? Pl. melyik csatornát használjam, ha egy a New York-i tőzsdén is jelenlévő nagy cég korrumpál egy magyar hivatalt?
(*SOX: Sarabanes-Oxley Act)
A SOX által felállított rendszerről az amerikai bíróságok kimondták, hogy a jogkövetkezmények tekintetében a SOX extra-territoriális hatálya nem érvényesül: magyarul csak Amerikában tett bejelentést részesít védelemben a SOX. Ennek ellenére lehet hatása Magyarországon is, hiszen az amerikai tőzsdén jegyzett cégek kötelesek belső bejelentési csatornát működtetni, ami magyar szemszögből a magánszféra önszabályozásként értékelhető, és abszolút pozitív fejlemény.
Bizonyos országokban a bejelentőket szervezeten belüli csatornák használatára bíztatják, illetve kötelezik, másutt külső csatornákon keresztül zajlik az eljárás. Milyen előnyei, kockázatai lehetnek az egyes folyamatoknak?
Egyes országok eltérő rendszereket preferálnak: van, ahol kötelező belső csatorna használata, mondván, hogy jobb házon belül rendezni a kérdés; máshol kifejezetten külső, állami szervhez kell megtenni a bejelentést. Mindkét megoldás mögött racionális érveket lehet felsorakoztatni – a nagy kérdés az, hogy mi a jogintézmény célja. Védelemben részesíteni a jóhiszemű bejelentőt vagy a visszásság felszámolása az elsődleges szempont. Sok szakember állítja, hogy házon belül hatékonyabban rendezhető a dolog: ismerik egymást, nem szól bele külső ember a visszásság felszámolásába. Természetesen az ügy eltusolására nagyobb a lehetőség, ha csak belső eljárás létezik. A függetlenséget pedig a szervezettől elkülönülő szerv, személy tudja garantálni.
Amennyiben valakire nézve terhelő bejelentést tesz egy bejelentő, mi védi a megvádolt személyt, illetve az ő személyes adatait, amíg kétséget kizáróan nem tisztázódik a vád megalapozottsága?
Az ártatlanság vélelme a büntetőjog alapelve, büntetőeljárásokban ennek adatvédelmi aspektusa, hogy nem lehet tájékoztatni a sajtót arról, hogy ki ellen nyomoznak egy adott ügyben. Itt is differenciálni kell, hiszen közfeladatot ellátó személlyel szemben a közfeladatával összefüggésben álló bűncselekmény miatt rendelnek el nyomozást, akkor az mindenkire tartozik. Más eljárásokban – fogyasztóvédelem, tisztességes eljárás sérelme, stb. – a vizsgálat lezárásáig zártan kell kezelni az adatokat. Fontos, hogy személyes adata kizárólag természetes személyeknek van, ám a jogsértések miatti vizsgálatok gyakran jogi személyek – gazdasági társaságok, alapítványok, stb. – ellen irányulnak. Az ő jó hírnevük védelme is fontos, de az nem az adatvédelem tárgya.
Melyek azok a témák, területek, ahol az adatvédelemmel, illetve az információszabadsággal kapcsolatos jelenlegi törvényi szabályozás felülvizsgálatra, átalakításra szorul?
Meg kell találni a helyes egyensúlyt az adatvédelem és a közvélemény tájékoztatásához fűződő közérdek között, továbbá biztosítani kell a whistleblowerek védelmét is. Fontos lenne, hogy a bejelentő személye ne legyen beazonosítható, ha ezt kifejezetten kéri. Rosszhiszemű bejelentésnél ezt a lehetőséget azonban nem szabad biztosítani. S azt gondolom, hogy ennek a jogintézménynek nem szabad szégyenpadként működnie. Nehéz meghúzni a határvonalat, hogy melyek azok a cselekedetek, amelyekről az egész társadalomnak joga van olyan módon tájékozódni, úgy, hogy közben embereket közmegvetésnek teszünk ki. Nem is vállalkoznék ennek a meghatározására, ez a jogalkotó feladata, amely minden esetben gondos mérlegelést igényel.
Még többet szeretne tudni a whistleblowingról? Írja meg kérdéseit kommentben, vagy küldje el az info@k-monitor.hu címre!
